Premier Plán

A Magyar Nemzeti Múzeum főépületének és környezetének komplex fejlesztése című tervpályázat vitafórumai (beszámoló)

A Kortárs Építészeti Központ a Magyar Nemzeti Múzeum felkérésére két estét szervezett a tervpályázat nyilvános megvitatására. A június 24-i alkalom fókuszában a tervpályázat folyamata és a díjazott tervek álltak, a 29-i a nyertes tervvel és továbbtervezési lehetőségeivel/korlátaival foglalkozott.

A kétszer nagyjából háromórás beszélgetés alkalmas volt arra, hogy alapos betekintést nyújtson abba a döntéshozatali folyamatba, amelynek végén Mányi István és munkatársainak nyertes munkája áll. Ez a döntéshozatali folyamat arról szólt, hogyan születik egy tágra nyitott kiírás alapján, hatvanhárom darab, hatvanháromféle utat kínáló pályázat választékából, sok zsűritag sokféle elvárásából, véleményéből, félelméből, interakciójából végül egy olyan eredmény, amivel senki sem boldog. Illetve boldog lehet, de csakis annyiban, amennyiben az elvárt minimumról van szó: a nyílt, nemzetközi tervpályázat tényéről (szemben a Szépművészeti Múzeum pályázat nélküli terveztetéséről), a széles választékról és egy első helyezett kiválasztásának – szintén csupán – a tényéről.

A pályázat előzménye egy több mint tízéves rekonstrukciós folyamat volt, amely a Széchényi Könyvtár és a Természettudományi Múzeum gyűjteményének nyolcvanas évekbeli kiköltözése után kezdődött, ám csak az épületre – időszaki és állandó kiállítóterek, restaurátorműhelyek, irodák kialakítására – szorítkozott. Ebből a folyamatból pénz hiányában kimaradt a kert revitalizációja, és kimaradt a múzeumi dolgozók kertben parkoló autóinak elhelyezése is. Habár néhány éve tervbe volt véve egy mélygarázs építése, a terv civil szervezetek ellenkezésébe ütközött, aminek a végére egy jogerős bírósági döntés tett pontot 2010 elején. Az intézmény azzal is szembesült, hogy az elhúzódó rekonstrukciós munkák évei alatt átalakultak a múzeumokkal kapcsolatos társadalmi elvárások. A jelenlegi kiírás az elmaradt munkálatok bepótlásán túl elsősorban a „látogatóbarát múzeum” programjának megvalósítását célozta: új közönségforgalmi terek (múzeumi bolt, étterem, rendezvényterek) létrehozását, a főbejárat és a közönségforgalmi terek viszonyának rendezését, az épület jobb átjárhatóságának biztosítását. A lehetséges megoldások között szerepelt a két udvar felszabadítása (az ott található műhelyek és a kőanyag kiköltöztetésével) és lefedése, és az új látogatóterek, a parkoló illetve raktárak épületen kívüli, földalatti elhelyezése.

A múzeum dísztermében megrendezett első vita – a lehetetlen akusztikai viszonyok ellenére – pattogó ritmusban pörgött a zsűri azon kijelentése körül, hogy nem tervet, hanem „diszpozíciót” választottak első díjasnak. Olyan pályaművet, amely az értékelés szerint „a kiírók legtöbb kérdésére jól hasznosítható válaszokat” ad, ám számos kívánnivalót hagy maga után, építészeti megfogalmazása például „igénytelen” az egyik zsűritag megfogalmazása szerint. Az értékelés kulcsmondata, hogy „a Bíráló Bizottság a terv további tervezési munkáihoz a pályázat egészéből leszűrt javaslatokkal él és kéri ezek figyelembevételét.” A hátrébb sorolt díjazottak számára feloldhatatlannak bizonyult az ellentmondás a jól hasznosítható válaszok és a versenypályázat célja, azaz a megvalósításra alkalmas terv fellelése között. A legkarakteresebb véleményt a második helyezettet képviselő Oszoli Dénes fogalmazta meg: „Nagy sikerként éltük meg a második helyet, amíg az elsőt nem láttuk meg. Hogy az első díjas még változni fog, az természetes, de hogy ötleteket vesz majd át, ez meglepő felvetés. Ha a zsűri úgy érzi, a legjobb tervet nem sikerült kiválasztani, akkor hiba történt az értékelésben.”

Masznyik Csaba és Kruppa Gábor hozzászólásai (illetve Masznyik epiteszforum.hu-n olvasható kommentje) alapján rekonstruálható az a – szerintük védhető – folyamat, amely a kompromisszumos első helyezettel zárult. A zsűri a hatvanhárom pályamű elemzése alapján két főcsapást azonosított a mezőnyben: azokat a terveket, amelyek az új funkciókat kiköltöztetik az épületből, illetve azokat, amelyek a falakon belül oldják meg az elhelyezésüket. Utóbbi kategóriában volt, aki nemcsak lefedte, de be is építette az udvarokat (lásd Földes és Társai, MCXVI). Az opciók latolgatása során fogalmazódott meg, hogy a versenypályázat voltaképpen ötletpályázatra kezd hasonlítani, elsősorban amiatt, hogy a kiíró nem volt felkészülve az udvar beépítésének lehetőségére. A múzeum a viták során egyértelműen e variáció ellen feszült (a múzeumot szakértőként képviselő igazgatóhelyettes, Rezi Kató Gábor szerint „mi jobban preferáltuk a tiszta lefedést”). Az építész zsűritagok közül Moravánszky Ákos (illetve az őt helyettesítő Kruppa Gábor) és Masznyik Csaba törekedett a kortárs építészeti gondolatok érvényre juttatására. Konklúziójuk szerint mégsem ezek a megoldások tűntek megvalósíthatóknak. „Azok a tervek voltak megvalósításra alkalmasak, amik szerényen avatkoztak be a struktúrába. Amik beleépítettek, látványosak voltak, de nem nagyon tudnak megvalósítás közeli helyzetet elérni” – érvelt Kruppa.

Hogy mi ítélhető „megvalósítás közeli helyzetként”, azt két szempont befolyásolta. Egyfelől az új beépítésekkel operáló tervek távolságtartóan, nem elég „felszabadultan” nyúltak az épülethez a zsűri szerint. Másfelől befolyásolta a döntést számos, a konkrét tervezési szituáción kívüli szempont. A Szépművészeti Múzeum Karácsony Tamás-féle tervének bukástörténete nyilvánvalóan hatott a Nemzeti Múzeumra pályázók illetve a zsűri munkájára is (túl a szellemeskedésen: nem véletlen, hogy a Nemzeti lépcsőjébe senki sem nyúlt bele). Masznyik Kis Péter esetére is hivatkozott a Szent György térrel: „veszélyes bevinni egy olyan tervet, aminek aztán nem lesz esélye megvalósulni”. Szempont volt a potenciális civil ellenállás is. Korábban a Civilek a Palotanegyedért Egyesület és a Levegő Munkacsoport tiltakozott a múzeum mélygarázs-építési tervei ellen. A civil szervezetek (és építészek) részéről logikus felvetés volt, hogy ha már megépült, de kihasználatlan a Pollack Mihály téri mélygarázs – miért ne használhatná azt a múzeum is. Miasnikov Péter pragmatikus válasza a szükségszerűen „telken belülre” szorítkozó pályázati kiírás illetve az OTÉK vonatkozó előírása volt, illetve az érv, hogy a jelenlegi kiírás nem mélygarázst, hanem a múzeum dolgozói számára parkolási helyet biztosító szintről szól, amely egyben lehetővé teszi a műtárgyak beszállítását is a múzeumba. A vélt vagy valós kockázatok latolgatása mellett a zsűri az egyértelmű döntés nélküli tervpályázatok sorát sem akarta bővíteni, tehát első díjas tervet akart választani. Az építész tagok között uralkodó vélemény lett, hogy a mérlegelés során irányadóak a múzeum elvárásai, a kortárs építészeti megoldásokkal szembeni toleranciaszintje.

A tű fokán így egy olyan terv ment át, amely – szemben több pályázó javaslatával – nem nyúlt hozzá a múzeum jelenlegi térhasználatához, térszervezéséhez. Ez egyelőre azzal a következménnyel jár, hogy a múzeum meglévő belső terei nem válnak áttekinthetővé és átjárhatóvá: a munkaterek, raktárak, közönségforgalmi- és kiszolgálóterek továbbra is az évtizedes keveredés kialakult formáit követik. Mányi minden új funkciót kihelyezett az épületből, és a főlépcső előtti tér alá, egy észak-déli irányú folyosóra fűzött fel (építészeti kvalitásait tekintve egy Auchan-ra emlékeztetve Masznyik Csabát). Az új földalatti terek beosztását, funkcióját nem rögzítette pontosan. A múzeumi nyitvatartási időn kívül is használható terek így a házon kívüli bővítésbe kerültek ki, míg maga az épület, a belső udvarokkal, a lapidáriummal, a változatlan földszinttel együtt leválik ezekről, és csak nyitvatartási időben használható. Ezért kérdéses, hogy a lefedett udvarok mennyiben hasznosíthatóak a pályázatban vizionált sokoldalú rendezvénytérként.

A terv szerint a múzeumba kétféleképpen lehet bejutni. Egyfelől egy alternatív bejáraton: leereszkedve a föld alá, végigsétálva a folyosón, kibukkanva a múzeum -1. szintjén, ahol pénztár, ruhatár található, majd onnan fel a kiállításokhoz. Másfelől megközelíthető a jelenlegi főbejáraton, ahonnan a ruhatárhoz két szintet le, majd a kiállításokhoz kettő-négy szintet fel kell liftezni/lépcsőzni. A régi és az új közötti kapcsolat építészetileg eléggé alulformált, funkcionálisan pedig bonyolult.

Ezen túlmenően a földalatti folyosóra felfűzött, felülvilágítókkal ellátott térsor formájában a terv a Szépművészeti bővítését idéző térstruktúrát emelt be. Eredetinek nem eredeti, viszont relatíve biztonságos: már átesett a szakma és a nyilvánosság tűréstesztjén. (Mányi a második beszélgetésen nem tudta meggyőzően tisztázni a viszonyát Karácsony Tamás tervéhez, amelyen a Szépművészeti belső rekonstrukcióját végző építészként maga is dolgozik.) Vagyis a rettegett Szépmű-párhuzam mégiscsak érvényesült, mégpedig éppen a zsűri döntésében: olyan tervet választott, amelyet utólag kell megtölteni tartalommal, csakúgy, mint Szécsi Zsolt tervével tette Karácsony.

Mányi attitűdjére – retorikai szinten legalábbis – az alázat jellemző: Pollack Mihályt „mesternek” nevezi, aki „már mindent elintézett”; a múzeum elmúlt tizenkét évében lezajlott rekonstrukcióját „lezárt folyamatnak” tekinti, a tervpályázati kiírást pedig „szó szerint értelmezte”. A hátrébb rangsorolt díjazottak kétségkívül bátrabban nyúltak hozzá az épülethez, abból a felismerésből, hogy a múzeum jelenlegi térszervezése, a publikus illetve közönségtől elzárt terei, a nyitvatartási időben illetve azon kívül használható terei rendszerének (rendszertelenségének) megbolygatása nélkül egy tervjavaslat sem tud stratégiai válaszokat adni a „látogatóbarát” múzeum kívánalmára.

Hogy ezért az eredményért maga a kiírás is felelőssé tehető, elsősorban moderátori felvetés volt. A múzeumi munkaterek, kiszolgálóterek jelenlegi térhasználatának átszervezését a kiírás nem tartalmazta, ám nem is zárta ki, de erre vonatkozóan támpontokat sem adott. Csorba László főigazgató szerint ez a pályázat után – azóta egyébként már elindult – belső egyeztetések függvénye, ami kiábrándító válasz mindazok számára, akik ezt a munkát megpróbálták pályázóként elvégezni. A felhívás nem tartalmazott részletes információkat az új turisztikai/látogatóterek, rendezvényterek tekintetében (mekkora terek/hol/milyen technikai feltételekkel, milyen jellegű rendezvények, mennyi látogató, milyen közönség számára stb). A műemlékes dokumentáció és a szabályozási terv – mint a második beszélgetésen Mezős Tamás KÖH-elnök illetve Miasnikov Péter kerületi főépítész elmondta – a kész terv függvénye lesz. Bizonyára az sem mellékes szempont, hogy a tervpályázati kiírás a múzeum fejlődésében betöltött súlyához képest szerencsétlen időzítéssel, éppen egy ex lex időszak küszöbén jelent meg, a főigazgató mandátumának lejárta előtti napon. (Noha Csorba László hozzászólásaiból nem látni világosan, miként vélekedik az ölébe hullott pályázatról és eredményéről.)

E támpontoknál lényegesebb, hogy a kiírás nem adott tájékoztatást a múzeum stratégiai célkitűzéseiről sem: hogyan pozícionálja magát a magyar múzeumok felpörgött versenyében, illetve a hasonló európai múzeumok között, mit jelent a 21. században „nemzeti” múzeumnak lenni? A pályázók a kérdezési szakaszban egyértelművé tették a határozatlan, alátámasztás nélküli program és a hiányzó stratégia veszélyeit. Jelzésértékű, hogy a kiírótól kurta, elutasító válaszokat kaptak (pl. „tervezési feladat”). Hogy a kiírás a döntéseket a tervezőkre bízza, a kétfordulós pályázatok első fordulójában kiváló módszer. Ennél a pályázatnál utólagos tanulság, hogy a program hiányosságai szükségszerűen vezettek arra az eredményre, hogy a kiíró nem hajlott a határozott megoldások elfogadására. (Kruppa Gábor egyébként az egyfordulós pályázat mellett idő- és pénzszempontokkal érvelt, mindenekelőtt díjazva a tényt, hogy a múzeum egyáltalán kiírt egy pályázatot.) Volt, aki a hátrébb sorolt díjazottak közül a zsűrinek, más a kiírónak rótta fel a felelősséget, a fórumokon a zsűri egyenesen a „gyáva” minősítést kapta (habár egy pillanatig azt is érdemes végiggondolni, vajon pótolhatja-e egy zsűri egy intézmény nem létező jövőképét, ráerőltethet-e olyan tervet, amellyel nem tud azonosulni).

De ha már megszületett az eredmény, kérdés a folytatás. Hiszen a pályázat bebetonozott egy tervezőt egy olyan tervvel, amely a folytatás szempontjából voltaképpen kevéssé releváns, hiszen a tervezési folyamat a beszélgetéseken elhangzottak szerint csak most indul. Lehetséges, hogy hamarosan ez a kérdés is lekerül a napirendről, hiszen a múzeumnak nincsen forrása a bővítésre. A kiírás négymilliárd forintos költségkeretet tartalmazott, a zsűri azonban egy nyolcmilliárd forintosra becsült tervet hozott ki győztesnek (amivel kapcsolatban újfent érdemes felvetni a zsűri felelősségét). De akár négy, akár nyolcmilliárd – jelenleg sem Magyarország 2013 utáni EU-s fejlesztési támogatásainak mértéke, sem prioritásai nem ismertek. Hasonlóan ismeretlenek az új kormány kultúrpolitikájának múzeumi intézményrendszert és annak fejlesztését érintő hangsúlyai (azon túl, hogy a kormány válságidőben nem a presztízsberuházásokat részesíti előnyben). Az igazgató válaszában elismerte, hogy a reális pályázati időszak 2013-2016 közé tehető, és annak prioritása sem múzeumfejlesztés, hanem idegenforgalmi célú fejlesztés lesz várhatóan. A projekt fenntartási költségeit nem számolták ki, miközben a jelenlegi bővítési tervek önmagukban nem tűnnek alkalmasnak a látogatószám jelentős megnövelésére, csak a múzeum kiállítási programjának, marketingjének, közönségszolgáltatásainak, rendezvénypolitikájának átalakításával.

A fenntartások ellenére meglehet, hogy a tervezési folyamat pragmatikus sikerre vezet, mert a terv alkalmasnak bizonyul a változásra, és az építészi hozzáálláshoz a múzeummal közös munka során tartalom, komplex gondolkodás és stratégia is társul. A folyamat maga kiábrándító viszont a tekintetben, hogy a kompromisszum mondhatni a legkisebb közös többszörös helyett a legnagyobb közös osztó felé mutatott. Külön-külön, pályázatonként lehet, hogy jobbra, többre képes sok ember együtt, de egy bizonytalan kezdetű, sokszereplős folyamat a tapasztalatk szerint ma Magyarországon szinte szükségszerűen erre az eredményre vezet.

Somlyódy Nóra

Tags: , , , , , , , , , , , , ,